Az EMBER, aki tanárom volt

  • szerző: dr. Kerekes Zoltán

Szomorú kötelességemnek teszek eleget azzal, hogy egykori tanárunkról, volt sorstársunkról, közösen megemlékezünk.
Nyilván ennek az írásnak teljesen személyes jellege lesz, benne egy hatvan éves ismeretséget igyekszem felvázolni. Minden leírt szónak a személyes életszemléletem szitáján átjutott szubjektív tartalma van.
A tanár urat 1958-ban ismertem meg a besztercei középiskola nyolcadikos diákjaként, amikor Szilágyi Zoltán oda kapott kinevezést. Több tantárgyat is tanított, a történelem órákat Meixl Krisztinától vette át, de az akkori kommunista rendszert támogató tudományosnak nevezett materialista tantárgyat is reá bízták.

Most engedjenek meg nekem egy, a témától eltérő gondolatot. Az előző mondatomban említett Meixl Krisztina, egykori apáca neveltetésű volt tanáromról mint a kultúrált viselkedés és jóérzés örök példaképéről emlékezzek vissza.

Az akkori időkhöz visszatérve kijelenthetem, hogy félénk kis diákként nem foglalkoztatott a tanárok személyiségének megítélése, de a közösen eltöltött idő és cselekvések során kialakult egy kép ami az egyéni és osztálytársi vélemények együttes eredménye volt.
Igyekszem visszaemlékezni. Szilágyi Zoltán tanárként lelkiismeretesen felkészített órákat tartott, a diákokkal tisztelettudóan de szókimondóan bánt. Egész jellemében volt egy puritán szellemiség, egy természetes módon megnyilvánuló szerénység. Soha sem igyekezett önmagát előtérbe helyezni. Viselkedésében és egyben öltözködésében is volt valami belülről jövő, egyszerűséget tükröző megnyilvánulás, mintha jelezni akarta volna, hogy a lényeg nem az ami kívülről látszik, hanem az, ami belül rejtőzködik.
Bár erről soha sem beszéltünk, de ráérezve és vele azonosulva elfogadtam ezt az általa megjelenített viselkedési módot, amit a vidéki családi körből hozott magával, ami a munkát szentnek, a szerénységet erénynek tartó református környezetben felnőtt embert jellemez. Ehhez mindenképpen hozzájárult az 1940 – 44-es évek hangulatának évekig tartó utóhatása.
Továbbá fontos volt számára az igazság keresése a mindennapi események, valamint a történelmi múltunkban. Alapfelfogásában nemzeti konzervatív szemléletű volt és ehhez csodálatos módon társult külső megjelenése és jellegzetes merev de dinamikus járása, valamint egy tömbből alkotott masszív testalkata.

Az évek hosszú során a mindennapi tennivalók ideg őrlő hatását, valamint a váratlan és sokszor negatív tartalmú eseményeket is úgy vészelte át, hogy azok szilárd jellemén nem tudtak sebet ejteni. Ez vonatkozik nemzeti öntudatára is, ami szintén kiállta az idő próbáját.
Visszatérve a középiskolai évekre megemlítem, hogy Szilágyi tanár úrral végig jó viszonyban voltam, már csak azért is mert bennem volt a tantárgy iránti vonzalom. Később ez abban is megnyilvánult, hogy több száz történelmi témájú könyvet vásároltam, ezekből több alkalommal számára is juttattam tanulmányozási célból. A középiskolai záró banketten a tanár úr pertura szólította fel a volt diákokat. Ennek kapcsán az én megnevezésem számára a drusza szóban testesült meg, amin az elkövetkezendő 58 évnyi ismeretségünk során a rá jellemző módon egyszer sem változtatott. Viszonzásul én Zolinak szólítottam.

Későbbi kapcsolataink
Érettségi után 10 évig Besztercétől távoli vidéken tartózkodtam, vele a későbbi hazatérésem után ritkán találkoztam. Az 1989-es események után gyökeresen megváltozott a helyzet. Lelkes hangulatban megalakítottuk a helyi RMDSZ szervezeteket, majd rövid időn belül Besztercén is megalakult a megyei szervezet, amelynek létrehozásában Szilágyi tanár úr is jelentős szerepet vállalt. Ennek kapcsán a megyei szintű gyűléseken gyakran találkoztunk.
Az 1990-es országgyűlési választáson – az RMDSZ megyei szervezetének képviselő jelöltje lévén – a bejutott képviselő lemondása után 1992-től parlamenti mandátumot szerzett és a következő választáson is bejutott a parlamentbe, ahol 1998-ig tevékenykedett. Érdekességként jegyzem meg, hogy jó néhány, általam előzőleg is ismert parlamentbe került személy viselkedése az ottani státusz és légkör hatására sajnálatos módon megváltozott, de Szilágyi Zoltán továbbra is megőrizte korábbi tartását. Az említett korszak egyik döntő fontosságú eseményéről szeretnék néhány szót ejteni. Egyik alkalommal a országos Küldöttgyűlést az Unitárius egyház kolozsvári épületének dísztermében tartottuk. Ekkor jelentette be és olvasta fel Tőkés László az általa szerkesztett Autonómia tervezetet, majd ennek kapcsán szavazásra szólította a jelenlevőket.
Ennek hallatára a közelemben ülő Tokai György hevesen felugrott helyéről, a mikrofonhoz rohant és valósággal ordítva, jellegzetes ügyvédi fogásokkal operálva próbálta lebeszélni a résztvevőket a tervezet elfogadásáról, mondván, hogy ez esetben tankok fognak masírozni az utcán és vér fog folyni.

Az előállt helyzetben a szavazást megelőzően szünetet tartottunk, ezalatt egy rögtönzött megbeszélést tartottam Szilágyi Zoltánnal és Fekete Zsolttal, az egykori besztercei osztályfőnökömmel, közösen úgy döntöttünk, hogy igennel fogunk szavazni, amit be is tartottunk. Mellékesen megjegyzem, hogy később az említett Tokai Györgyöt a román kormány mint a nemzetpolitika bizalmi emberét egy balti ország nagykövetévé nevezte ki.
A későbbi években az RMDSZ országos vezetősége a Markó Béla köré csoportosult társaság már mind nyíltabban alkalmazta azt a politikai stratégiát ami a kezdeti elvárásaink lassú, de folyamatos feladásában nyilvánult meg. Én ezt az “egy lépés balra, két lépés hátra” stratégiának neveztem. Ennek országos szinten személyes következményei is voltak.
A RMDSZ Beszterce megyei szervezete szervilis módon támogatta a felső vezetés által képviselt irányvonalat, cserébe különböző tisztségeket kért és kapott. A megyében 5-6%-ot kitevő magyarság egy aránylag hosszú időre megkapta a kormánymegbízotti (prefektus) tisztséget is, de nem használta ki a kedvező polititkai helyzetet, hogy a magyar iskolát önállósítsák, vagy legalább egy önálló épületbe csoportosítsák össze.
Az idő teltével a megyei szervezet élén egy generáció váltás zajlott le, ennek következtében Szilágy tanár úr is kevesebbet szerepelt a napi eseményekben, viszont annál többet foglalkozott különböző írások megszerkesztésével. Kedvenc témája volt a statisztikai alapú írások közlése. Több alkalommal összeállította a magyar nemzetiségű lakósok településenkénti létszámának alakulását. Könyv formában önálló írásként “Kisebbségi sors és anyanyelvi oktatás Beszterce vidékén” címen jelentetett munkája forrásanyagként értékelhető és használható. Egy nagyobb méretű írása a “Besztercevidék a népek és a hegyek szorításában” könyv, ami alapjában véve a Beszterce városi, illetve környéki szász népesség története is a napi aktualitással kiegészítve a jelenkorig. Értékes, nagy jelentőségű írásról van szó.

A magyar történelmi írások, többek között a nagy alapossággal megírt Kádár Gyula féle “Szolnok Doboka vármegye története” sem tud a Bethlen melletti Csicsó vára keletkezési körülményeiről. Nos, Szilágyi Zoltán könyvéből megtudhatjuk, hogy Erdély egykori legszebb várát IV Béla királyunk utasítására a besztercei szász mesterek építették, majd Martinuzzi György helytartó parancsára az óradnai bányászok rombolták le.
A tárgyilagosság kedvéért megemlítem, hogy a könyv előszavában a szászok betelepítése elötti időre vonatkozóan olyan állítás is található, ami a román történelem-szemlélet szüleménye, mármint ott besenyők laktak volna. Kifogásoltam ezen állítását, tanulmányozás céljából átadtam a “Besenyő őstörténet” című könyvemet, amit elolvasás után visszaadott és következtetés képpen csak annyit mondott “hát igen!” és ebben benne volt minden, amit mások hosszú mondatok görgetegével felyeztek volna ki. Ennyire összhangban tudtunk gondolkozni és értettük meg egymást.

A vég
Az idő teltével egészségi állapota is fokozatosan romlott. Az elején csak nehezebben és ezáltal kevesebbet mozgott. Szellemi frisseségét végig megőrízte és érdeklődési köre is változatlan maradt. Amikor időnként lakásán felkerestem beszélgetéseink úgy folytak le mintha az előző találkozás csak percekkel azelőtt történt volna. Gondolatai továbbra is a magyar sorskérdés körül forogtak. Egészségi állapota fokozatosan romlott, de ő ennek kapcsán soha nem panaszkodott. Élete ultolsó hónapjaiban társszerzőként elkezdte megírni a Besztercén végzett magyar diákok életútját, de a dolgozatot már nem felyezhette be.
Elhunytával ez a sziklaszilárd magyar ember hiányozni fog, de ismerőseiben rögzült irányadó munkássága értékes örökségként működhet. Ezúton óhajtom megözvegyült feleségének és itthon levő fiának részvétemet ismételten kifelyezni, de egyúttal kéréssel is fordulok hozzájuk, hogy Zoli unokáit nagyapjuk szellemiségéhez méltó módon igyekezzenek felnevelni.
Szilágyi tanát úr halálával még nem felyeződött be a személyével kapcsolatos eseménysorozat. A besztercei köztemető kápolnájában András Péter református pap vezette le a szokásos temetkezési szertartást. A búcsúztatás után döbbenten tapasztaltam, hogy a pap elkezdi ugyanazt a szöveget románul is megismételni!
Szent Isten – hát oda jutottunk, hogy egy becsületben élt magyar szellemiségű embert sírba helyezni már nem elegendő az általa annyira védelmezett magyar nyelv? Az a magyar nyelv ami a református egyház hivatalos nyelve, az a nyelv ami nemzeti identitásunk alapvető eleme, az a nyelv amiről egy idegen származású, 26 nyelven beszélő tudós azt állította, hogy a világ jelenlegi nyelvei közül a magyar valószínűleg a legrégebbi, a legjobb kifejező készséggel rendelkezik. Az a nyelv, amiről a nem magyar anyanyelvű, de magyar iskolát végzett Teller Ede azt állította, hogy ezen nyelvben rejlő logikai rendszer elsajátítása nélkül belőle nem lett volna atomtudós. Az a magyar nyelv, amely a világ legelső nagy civilizációját, a sumér kultúrát kutató tudósok annak okán kényszerültek megtanulni, hogy a sumér ősnyelv két különböző nyelvjárását össze tudják általa kapcsolni és ezáltal megérteni.
Már elfelejtettük egykori bölcseink azon figyelmeztetését, hogyha egy nemzet valamiről önként lemond, azt véglegesen elveszti?
Ezt a nyelvet jelentéktelenítik el papjaink és ezáltal felerősítik az amúgy is súlyosan jelen levő nemzeti önfeladás folyamatát!
Mindezt megtapasztalva a beszélő felé fordultam, a mutatóujjamat a szám elé tartva – a hallgatás nemzetközi jelével – kértem a folyamat leállítását, de ő egy pillanatnyi habozó hallgatás után folytatta. Ekkor felálltam és másodmagammal tiltakozásunk jeléül távoztunk a helyszínről.
Tanár úr, bocsánatot kérek, ott, akkor ennél többet nem tehettem érted!
Végezetül felhasználom ezt a szerencsétlenül záruló helyzetet, hogy megkérjem Kató Béla urat Erdély Református püspökét a régebben nem létező jelenség alapos elemzésére, ennek a gyakorlatnak a megszüntésére! Az egyházi körökben jelentkező ezzel kapcsolatos kimagyarázkodás és értéktartalma a nullához közelít. Továbbá a Teológiai Intézet tanári gárdáját is kérem, hogy azon legyenek, a nyilván meglevő kivételektől eltekintve az erdélyi magyar reformátusok részére ne csupán papokat, hanem népünket a megmaradás útján vezető lelkipásztorokat képezzenek!
Megelőlegezem, hogy a jelenség folytatása olyan megalkuvást jelentene, aminek következményeit egész erdélyi népünk megszenvedné!
Tanár úr nyugodj békében!

dr. Kerekes Zoltán

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Translate »