• szerző: Tomcsányi Jakab Mária;
• fotó: 55 éves találkozó 2018 június

Iskola, Beszterce, magyarság, kisebbség, bizalom, tanárok, osztály, házibuli, szekuritáté, görög mitológia, gazdasági élet, politika. Ha a felsorolt címszavak bármelyikére rákattintok az agyam „google”-jében Szilágyi Zoltán tanárom, osztályfőnököm neve elsők között jelenik meg számomra az információk halmazából. És gondolom, ti, az osztálytársaim is így vagytok vele, ha nem is tudatosult így bennetek ez a jelenlét.
Azért van ez így – gondolom – mert azokban a „zűrös” években, amikor kénytelen lett osztályfőnökünkké lenni, nos akkor kezdtünk mi is szellemileg és erkölcsileg felnőttekké válni. Én tudom, hogy kamasz érzékenységem minden indulatával gyűlöltem azokat, akik akkor (1959-60-61) IGAZSÁGTALANUL, HAZUGSÁGOK ALAPJÁN megfosztottak bennünket legjobb tanárainktól. Kénytelen voltam (voltunk) megtanulni, mi az hogy „politikai per”, mi az, hogy hamis tanúságtétel. Számomra – ma már biztosan tudom – ekkor ért véget a gyermekkor.

Most, 74 évesen,ennyi év tapasztalatával a hátam mögött sem tudnám okosabban kezelni azt a helyzetet, amibe az a huszonéves fiatalember – aki akkor Szilágyi Zoltán volt – hirtelen belecsöppent, illetve belerángatták. 15,16 éves kamaszoknak megmagyarázni, hogy Schuller Jolán osztályfőnöküknek miért kellet elmennie tőlünk, Besztercéről. Hogy hiába vált el és vette fel újra leánykori nevét, neki nem volt szabad ott maradnia. Mint ahogy Fekete Zsolt, Gombár Sándor matematika tanárainknak majd Józsa Lajos magyar szakos tanárnak sem. Tudni, hogy ezek a gyerekek – akik mi voltunk – 2 év múlva érettségiznek vagy érettségizniük kell, esetleg egyetemre felvételizni, úgy, hogy alaptárgyakból nincs szaktanáruk. Mondhatjuk, hogy ez adminisztratív probléma volt „csupán”. (De szinte megoldhatatlan ha szembe kell menni azzal a hivatalos szándékkal, hogy ne legyen színvonal a magyar tagozaton Besztercén.) Erre a teherre jött ráadásként az a feladat, hogy osztályfőnökként megnyerje a bizalmunkat. Hát nem volt könnyű, mert városszerte kitudódott, hogy bizonyos tanár kollégák kicsikart vagy önként tett vallomásai voltak az eszközök a kollégájuk bebörtönzéséhez. És aki ezt nem vállalta annak mennie kellett. Esetenként a tanügyből véglegesen. Aki tehát megmaradt ott tanárnak, az számunkra mind gyanús volt, hitelét vesztett ember,abban nem bízhattunk. Aztán szüleink révén is egyre többet tudtunk meg az ügyről. S ahogy növögettünk, Szuhaj, mert ezt a nevet ragasztották rá, elmondogatta a történetet s benne a maga történetét, aminek alapján bizalmunkba fogadtuk. Tudtuk azt is hogy nagy része van abban, hogy végül, az utolsó pillanatban matematika tanárunk is lett s valahogy sikerült is valamennyiünknek leérettségizni. Az egyetemi felvételi sokunknak már problémásabb volt. Nekem szerencsém volt, mert nem a reál tárgyakon múlott a felvételim.

S ha már fentebb a felvételit emlegettem, el kell mondanom, hogy én éppen Szilágyi Zoltán történelem tanáromnak köszönhetem a sikeres felvételimet a második egyetememre, a filozófiára. Amikor felfele menekültem a tanügy akkori áldatlan, elviselhetetlen rendszeréből. Érettségi után 5 évvel a középiskolás könyveimet vettem elő és nem volt nehéz feleleveníteni még a gazdaságtant sem. Mert Szilágyi Zoltánt ugyan nem minden diák szerette, de egy biztos: jól alapozott. Úgy tanította a történelmet vagy a politikai gazdaságtant, vagy azt az átkozott „tudományos szocializmust”, hogy rendet, rendszert teremtett az agyunkban, olyan rendszert, amibe a további információkat, ismereteket el lehetett helyezni. Volt amihez odakapcsolni. Örülök, hogy ezt volt alkalmam neki megköszönni s azt is, hogy azokban az erkölcstelen időkben szüleim mellett ő is tudott erkölcsi kapaszkodókat biztosítani formálódó személyiségemnek.

Amikor a nyáron, az 55-ik érettségi találkozónk előtti napon Müller Árpi osztálytársammal meglátogattuk, látható volt, hogy a súlyos kór végleg legyőzte. Megrendített az állapota és emiatt elmulasztottam beszámolni neki arról, hogy újra olvasom a görög mitológiát és az ókori görög történelmet, mert szeretnék végre eljutni azokra a helyekre, melyekről tőle hallottam először s ahova azóta is vágyom. Ha Isten erőt ad, ezt az utat Szilágyi Zoltán tanár úr emlékére is, meg kell tennem.

Szuhaj már nem tudott eljönni a találkozónkra. De – gondolom – talán utolsó üzenet volt az, hogy az ágyból kikelve, nem kis erőfeszítéssel fotelbe ült s úgy fogadott kettőnket, első „osztálya” képviseletében. Én így értelmezem, mert így akarom értelmezni: csak akkor adjuk fel, ha már minden erőnket kimerítettük. Osztálytalálkozónk után négy nappal ment el.

Tomcsányi Jakab Mária