• szerző: Müller Árpád;
• fotó: 50 éves találkozó – 2013 június

A tanár elvtársat ( mert akkor ez volt a kötelező megszólítás) az 1958-as őszi tanévkezdéskor, VII.-ik osztályos diákként ismertem meg. Ő volt az új történelem tanár. Az első órától kezdve tetszett az előadásmódja, megtudta fogni a diákok figyelmét. Ő szerettette meg velem a történelmet.
Ekkor már megvolt a Beszterce folyó partján a „ Schuller-farm”-nak elnevezett kis házikó, ahova délutánonként fürödni jártunk. Ott sokszor találkoztunk, mindig mesélt valami érdekes történelmi eseményt.
Az órán leadott anyag mellé mindig hozzáolvastam a Tolnai Világtörténelme valamelyik kötetéből az oda találó fejezetből. Így mindig sikerült maximális osztályzatot kapnom.

1960 nyarán letartoztatták Schuller Jenő földrajztanárunkat, nacionalizmus, irredentizmus rendszer elleni vádjával és 7 év börtönre és teljes vagyon elkobzásra ítélték.
A VIII.-ik osztályban a mi osztályfőnökünk, a tanár úr felesége Schuller Jolán volt. Azért, hogy a tanügybe maradhasson, el kellett váljon férjétől. Az 1960-61-es tanév kezdetén az első órán bejelentette, hogy ezután Domokos Jolán ( leánykori nevén) szólítsuk. Ezt mindenki megdöbbenten vette tudomásul. A tanév végén ennek dacára áthelyezték egy szilágysági kis faluba.
Ekkor kitették a tanügyből Fekete Zsoltot, matematika tanárunkat is, aki ezután két évig munkanélküli volt. Később máshova helyezték Józsa Lajos magyar nyelv és irodalom tanárt is.
Közben 1961 tavaszán nekem is meggyűlt a bajom a „szekuval”. Kézírásos röpiratok jelentek meg Schuller Jenő elítélése ellen. Egy nap megjelent az iskolában egy „szekus – tiszt„ és a magyar aligazgató irodájában a röpiratot összehasonlították a magyar diákok dolgozatfüzeteivel. A végén engem „pecéztek” ki, hogy én volnék a szerző mert az írás nagyon hasonlított az enyémre, s főleg mindenki tudta, hogy én nyáron majdnem naponta kijártam a „farmra”. A tiszt bevitt a szekura, s az ottani kihallgatás és „kezelés „után vánszorogva értem haza. Mellcsont repedéssel majdnem egy hétig feküdtem és hiányoztam az iskolából, az iskola orvosnak nem volt mersze igazolást adni. Egyik napon szüleim nagy meglepetésére Szilágyi Zoltán tanárom látogatott meg. Ketten maradtunk a szobába és azzal kezdte: „ nem tanárként, hanem barátként jöttem, mondd el mi történt, bennem megbízhatsz”. Csak neki mertem elmondani a történteket, mert azzal fenyegetek meg, ha kitudódik kirúgnak az iskolából. Ekkor kezdődött a barátságunk, persze én soha nem léptem túl a tisztelet határát vele szemben. 1961 őszén már négy alaptanárunk hiányzott. Ekkor lett Szilágyi Zoltán az osztályfőnökünk és átvett egy megfélemlített, a megtörtént események miatt összezavarodott és megriadt osztályt. Ráadásul a X. osztály befejezésekor elment Gombár Sándor is, az utolsó képzett matematikaszakos tanár is. Azért,hogy közelebb kerüljön az osztály diákjaihoz több kirándulást szervezett. Kezdődött az utolsó középiskolai év 1962 őszén, s nekünk nem volt matematika tanárunk. Abban az időben az érettségi vizsgán nyolc tantárgyból kellett vizsgázni és ráadásul matematikából írás és szóbeli is volt. Mi siránkoztunk az oszinak, de ő nem tehetett semmit, legfeljebb az aligazgató kabátújját húzogathatta. Az első hétvégén Nagy Károly tornatanár bejött az osztályba egy kisportolt jóképű fiatalemberrel és bemutatta: „ Ő Benkő Béla az új matematika tanárotok.” A lányok el voltak ájulva, 40%-uk rögtön szerelmes lett a fiatalemberbe. Megtudtuk közben, hogy abban az évben államvizsgázott és ez volt az első munkahelye. A matematikával viszont úgy voltunk, hogy cseberből-vederbe. Nem nagyon ment neki sem de nekünk sem. Nagyon nehezen boldogultunk, de eljutottunk valahogy a tanév végéig.

Következett az évzárás az utolsó osztályfőnöki órán, május 24-én pénteken, az oszink felolvasott egy általa írt 38 szakaszos (négysoros) diákélet végi verses krónikát, jellemezvén név szerint az osztály diákjait.
Az építészeti egyetem elvégzése után visszakerültem Besztercére. Az oszival sokszor találkoztunk és mindig volt néhány jó szava, abban a minden szempontból „sanyarú„ években.
A sors úgy hozta, hogy először a 25-ik éves osztálytalálkozón vettem részt 1988-ban. Az iskolában megtartott osztályfőnöki óra után autóbuszokkal utaztunk Báránykőre (Piatra Fântânele). A Dracula szállodába tartottuk a szombat esti bankettet. Vasárnap reggel az oszi meghívott egy pálinkára az általa bérelt házba. Az épület egy kisebb fa parasztház volt, ahol még volt egy üres szoba és egy kamra. Pálinkázás után nekem megtetszett és elhatároztam, hogy az üres részt bérbe veszem. Az oszival elmentem a gazdához és megkötöttük az alkut.
A fiúnk akkor a szebeni fogtechnikai szaklíceumban járt iskolába. Abban az ínséges időben a feleségem hétvégén sokszor utazott Szebenbe csomagokkal felpakolva, mert ott sem lehetett élelemhez jutni.
Ilyenkor kutyámat betettem az autóba és felmentünk Báránykőre. Legtöbbször már az oszi ott volt és ezután éjszakába nyúló beszélgetések következtek. Ő valahogy megérezte, hogy meg kell változnia a rendszernek, nem mehet sokáig így. Én nagyon kételkedtem, s lám neki lett igaza.

Elérkezett – 89 decembere s megtörtént az úgynevezett „forradalom”. A fiúnk hazaérkezett vakációra, mielőtt megkezdődtek a szebeni lövöldözések. December 22-én mi is csatlakoztunk a pártház előtti tüntetéshez, ahol körülbelül 10.000 ember gyűlt össze. Egy adott pillanatban kinyílt a pártháztól körülbelül 50 m-re levő telefonközpont ablaka s egy ott szolgálatos fiatalember elordította magát: „elfutott Ceaușescu”. Ekkor az ott posztoló rendőrök beengedték a tüntetőket, akik kimentek az erkélyre és felolvasták a tüntetők követeléseit. Besztercén szerencsére nem volt senkinek mersze, hogy kiadja a tűzparancsot.
1989 december 26-án az RMSZ lehozza a közleményt, hogy Bukarestben megalakult az RMDSZ Domokos Géza irányításával. Két napra rá délelőtt megjelent nálam Szilágyi János kertészmérnök és Jakab Mihály orvosi asszisztens. Jánost ismertem, de Mihályt akkor láttam először. Megkérdeztem miért jöttek, válasz az volt, hogy ők ismernek engem és tudják, hogy „ ellenzéki vagyok”. János feltette a kérdést, hogy mi nem szervezkedünk ? Ezután sokáig beszélgettünk, megegyeztünk, hogy mindegyikünknek mi lesz a feladata, megbízható ismerősök, barátok értesítése és mi továbbra is tartjuk a kapcsolatot. Elgondolkoztam, hogy ennek a szervezet élére egy nagyon közismert ember kell. Több név latolgatása után Szilágyi Zoltánnál döntöttem. Telefonon meghívtam egy délutáni sétára és közben elmagyaráztam, hogy mit akarunk csinálni, és felkértem, hogy vállalja el az elnökséget, mert a megyében őt tartjuk a legismertebb embernek. Gondolkozási időt kért, két nap múlva megjött a válasz – elvállalom.

1990 január 10.
Délután 4 órára volt meghirdetve az alakuló gyűlés, de már fél 4 után tele volt a terem. A szervezőbizottság tagjai is ott voltak. Feltettem a kérdést ki vállalja a gyűlés levezetését. Sokat tanakodtak, de egyik sem merte. Ezt látva elvállaltam, hogy én levezetem ( főmérnöki éveimben sok termelési gyűlést vezettem).
Köszöntöttem a jelenlévőket, majd ismertettem a javasolt napirendi pontokat. Miután ezt megszavazták, elmondtam a célkitűzéseket és ehhez kértem javaslatokat. Meglepően sok hozzászóló volt. Ezután elnöknek javasoltam Szilágyi Zoltán besztercei történelem tanárt. Egyhangú szavazás volt.
Besztercén 1990 január 10-én megalakult az RMDSZ Beszterce-Naszod megyei szervezete harmadikként az országban.
A gyűlés befejezése után boldognak éreztem magam, hogy annyi év után a kultúrházban egy MAGYAR politikai alakuló gyűlést lehetett tartani és ezt sikerült gördülékenyen levezetnem.
Ezután barátságunk az oszival még szorosabb lett. Sokat jártunk együtt gyűlésekre és több kongresszuson is részt vettünk.
Amíg tartott az emberek eufóriája és hittek az RMDSZ-ben a megyénknek majdnem nyolc éven keresztül volt parlamenti képviselője. Szilágyi Zoltán 1992-1998-ig képviselte a Beszterce megyei magyarságot.
Tíz éves levéltári kutatómunka után kiadta a többi cikkíró által említett két könyvét. Mind társszerzők nekiálltunk egy újabb könyvnek amelyet a jövő évben szeretnék kiadni, ha megfelelő pénzforráshoz jutok.
Az 1960-as Schuller-per után a csoportból csak Szilágy Zoltánnak és Horváth Piroska tanárnőnek nyitottak egyéni megfigyelési dossziét. A CNSAS által kiadott dossziéja több mind 1400 oldalt tartalmaz. Állandó megfigyelés alatt volt, a lakásában is titokban lehallgatókészülék ( poloska) volt beszerelve.
Az osztályba ahol a legtöbbet tanított a katedrába szerelték be a „poloskát”. Olyan „szakszerűen” dolgoztak, hogy ezt rövid idő alatt a diákok megtalálták, kitört a botrány, erre ezt azzal magyarázták, hogy ez egy földrengést jelző készülék. A szekusok azt hitték, hogy mindenki hülye csak ők okosak. Tanársága utolsó éveiben már nem engedték, hogy történelmet tanítson, ezzel megakadályozva azt az esélyt, hogy párhuzamosan a magyar történelmet is taníthassa. Csak filozófia órákat tarthatott. A báránykői esti beszélgetéseinken elmondta, hogy tudja, hogy megfigyelik és jelentések készülnek róla, de nem jött rá, hogy kik azok akik jelentik.
A megfigyelési dossziéját tanulmányozva, két tanártársa vitte a primet, legbuzgóbbak Schmidt és Nicky, fedőnév alatt 65 jelentéssel és H33 és Marius fedőnéven 62 jelentéssel. Ugyanaz a két illusztris személy, ugyanilyen „szorgalommal” jelentett a Horváth tanárházaspárról is.
Engem is a Schmidt és Nicky fedőnév alatt besúgó többször jelentett, én erre 1983-ban rájöttem, hogy ki is ez a „jótevőm”, akkora ő már disszidált Németországba (1980).

Zoli hosszú tanári pályafutása során öt középiskolai osztálynak volt az osztályfőnöke , ezt a sort velünk kezdte. A 80-ik születésnapján heten elmentünk és felköszöntöttük. A lépcsőházban várt és könnyes szemmel ölelt meg mindenkit. Egy kis fogadóbeszéddel is készült, amelyet a meghatódottságtól remegő hangon olvasott fel. A következő években is meglátogattuk november 13-án és felköszöntöttük. Sajnos az idén már csak ennek a lapnak az oldalain, amelynek a nevét is Ő javasolta, emlékezünk meg, tisztelettel a TANÁR ÚRRÓL.
Zoli, Isten nyugtasson, nem felejtünk el!

Végezetül megköszönöm mindenkinek a lap anyagi támogatását .

Müller Árpád