• szerzők: Szilágyi Sz. Zoltán, Szilágyi Csaba;
• fotó: A tanár úr és családja

A legtöbben úgy emlékszünk egy volt tanárra, mint az emberre aki nemcsak irányadó volt az osztályban, hanem egy meghatározó egyéniség is a diákjai életében, aki megváltoztatta az élet felfogását és elboronálta az előttük levő utat. S mindezeket ”lassú víz partot mos” alapon kellett csinálni, hogy ne érezze a diák brutálisnak a beavatkozást, csak simán forduljon a jó útra.
Szilágyi Zoltán tanár, író, publicista, parlamenti képviselő 2019-ben, 85 éves korában elhunyt, értékes szellemi örökséget hagyva az utókorra. Azt hiszem nem túlzok, ha azt állítom, hogy minden besztercei ismerte, legalább egyszer valamilyen formában keresztezték egymás útjait.
De ezen kívül Szilágyi Zoltán családfő is volt, nemcsak a diákjairól gondoskodott, hanem a családjáról is. Szerette a természetet, szeretett mászkálni…

[Csaba:]
Nekem már a legelső emlékeim is kirándulásokról vannak. Cipelt minket magával mindenfelé, országos körútakra, a hegyekbe, a tengerpartra vagy egyszerűen csak a Schullerwald-ba. Ismert minden fát, minden növényt, minden madarat, minden bogarat. Mindig mutatta és magyarázta, hogy miről lehet felismerni a különböző növényeket vagy madarakat.
Aztán megnőttem, iskolába mentem. Minden reggel kézenfogva vitt az iskolába, persze reggel én még álmos voltam, nem mindig figyeltem a útra, édesapám pedig percenként összefutott egy-egy ismerőssel. Hogy biztos legyen, hogy nem szalasztom el a köszönést, megszorította a kezemet. Ez volt a jel, hogy köszönni kell. Ez nekem jól jött, mert sokszor félig lehunyt szemmel, álmosan lépkedtem az iskola felé, nem kellet figyeljek az útra, amikor éreztem a kézszorítást, csak köszöntem és minden rendben volt.
V-VIII. osztályban osztályfőnököm volt. Minden évharmadban kirándulásokat szervezett, gondoskodott a legapróbb részletekről is, hogy mi, a diákjai, teljes biztonságban és kényelemben legyünk. Mindig és mindenhol feltalálta magát, a zavaros ‘80-as évek vizeiben mindig ügyesen evezett a hatóságok különböző csapdái és akadályai között.
De nem volt könnyű Szilágyi tanár fiának lenni, és még nehezebb volt a bátyám testvére lenni. Zozó az iskola címere, az iskola büszkesége volt. A tanárok hatalmas nyomást gyakoroltak rám, elvárták, ha Szilágyi tanár fia meg Zozó testvére vagyok, hogy színtizes tanuló legyek. Rövid időn belül a tanári kar meg a szüleim felismerték és megértették, hogy nekem más elfoglaltságaim is vannak, mint a matematika/fizika, és segítettek elhelyezkedni az életben. Tudtak ám minden tanítványból embert faragni!

[Zozó:]
Édesapám vicces természetű volt. Ha megkérhetnénk, hogy írja meg ezt a búcsúszöveget, biztosan felvidítaná az olvasót: “Nem olyan fekete az ördög, mint amilyenre festik”. Ha játék közben megütöttem magamat, azonnal megvigasztalt: “Nem kell mindent észrevenni”. Ha finnyáskodtam az asztalnál, mindig leszögezte: “Ez van, más nincs, lehet válogatni”. Nem szeretett vitatkozni, ilyenkor szokta mondani: “Én úgy akarom a békét, hogy hagyjon nekem mindenki békét”.
Megtanított autót vezetni hat éves koromban. Azt mondta, ha nem fogok tanulni, legalább lesz egy jó mesterségem. Mai napig sem tudom, ha komolyan gondolta.
Iskolás voltam, amikor azt mondtam neki, hogy valami lakatos munkával szeretnék próbálkozni. Másnap mondta, hogy talált egy műhelyt, ahova befogadnak inasnak. A visszajelzés nem késett sokat: kár, hogy nem megyek gyakrabban oda, mert egészen jó lakatos lenne belőlem.
Elmentem katonának és a brăilai Nagyszigeten kezdtük a mezőgazdasági munkálatokat. Egy napi munka után nem nagyon volt kedvem levelet írni haza, és nem kapván semmi hírt, a szüleim nyugtalankodtak. Rövid időn belül édesapám elhatározta, hogy meglátogat, és nem jön haza, amíg nem találkozik velem. A hátizsákjába tett egy liter szilvapálinkát és két csuprot. El is jutott a brăilai kompig, de a Nagyszigetre csak katonák mehettek. Elkezdett beszélgetni egy katonai teherautó sofőrével, aki várta, hogy szálljon fel a kompra. Mondja neki, hogy Besztercéről jön, de most visszafordították, és kár lenne, hogy a pálinkát hazacipelje. Néhány perc múlva a sofőr boldogan kóstolgatta a pálinkat, betessékelte a fülkébe és elvitte a farmig, ahol még aznap találkoztunk.

Teltek az évek, mi felnőttünk, édesapám nyugdíjba vonult. Több ideje maradt a barangolásra, az írásra. Két vaskos könyvet írt a besztercevidéki magyarságról, különböző történelmi témájú TV-műsorokban volt meghívott, rendszeresen közölt cikkeket a Besztercei Híradóban.
Közben megjelentek az unokák, szeretett játszani, tréfálkozni velük,sétálni vitte őket megmagyarázta nekik is a természet csodáit, sosem volt fáradt ahhoz, hogy az unokákkal töltse az időt. Végig aktív volt, sosem mondott nem-et ha menni lehetett a családdal, nem engedte, hogy az évek legyőzzék.
Csendes harcot vívott a korral, nem panaszkodott soha, nem akarta, hogy bárki lássa a gyengeségeit. Egy nyári estén azonban feladta a harcot és csendesen örökre lehunyta a szemét, lemondva a földi létről. A szellemi öröksége azonban ittmaradt és ezen keresztül mindörökké élni fog. Emléke legyen áldott és nyugodalma csendes!

Szilágyi Szabolcs – Zoltán
Szilágyi Csaba – Zsolt