• szerző: dr. Herman M. János;
• fotó: 50 éves találkozó 2013 június – az oszi mellett volt tanító nénink, Köblös Erzsébet –

A három há-t: azt hogy Szilágyi Zoltánt a hit, a humor és hűség jellemezte, őszinte lélekkel mondhatjuk a besztercei diákok sokaságával. Aki teheti, keresse ki az osztálynaplókból, hogy buktatott-e meg valaha is diákot, illetve, hogy valakinek az ő fellépése nyomán támadt volna balsorsa. Üldözött somkeréki lelkész koromban is megtalálta az erkölcsi támogatás módját: Fiam, gyere prédikálj egyszer a besztercei református templomban, mert akkor elmegyek és meghallgatlak. Bárhogy is terveztük, erre soha nem került sor. Tiltott a dohányzástól, erről lemondtam, de már ezt sem közölhetem személyesen. Őrizem a számontartó és hazahívó levelét: gyere haza Besztercére az álmaid városába!

Décsei barátainktól azt hallottuk, hogy szásznyíresi származású és hogy állítólag az édesapja a református egyházközségnek volt a kántora.Egy ilyen családi háttér komoly lelkiségi örökséget hordozott, amit azonban jó volt elhallgatni abban a rendszerben. Benkő Béla osztályfőnökünk édesapja presbiter volt a Farkas utcai egyházközségben Kolozsváron, a Horváth Piroska édesapja szintén kántor volt Magyardécsén. Fekete Zsolt papfiúként is bejutott az egyetemre, Kovács Zoltán nagyenyedi vallástanár volt, Meixl Krisztina egykori apáca tanárnőnk pedig a kolozsvári Mariánum néhai tanárnője, valóságos polihisztor volt. Drága énektanárunk, Sárkány Ferencné (Pöszi néni) a székelyudvarhelyi református tanítónőképzőnek volt a végzettje.

Visszatérve a tanügyiek számára szigorúan tiltott hitélethez: még ma is szeretném tudni, hogy Szilágyi tanár úr miként viszonyult az egyházhoz és hogy miként rejtette vagy gyakorolta a hitét. Az ateizmust propagáló világban sohasem beszélt a szülőfaluja egyházi életéről és lelkipásztorairól, de a fülünkkel hallottuk, hogy a szentmátéi Kovács Elek lelkészt „tiszteletes úrnak” szólította, amikor a kedves öreg pap a fiainak, Lacinak, Péternek és Pistának a felkeresésére jött a városba. Beszterce akkori, Franchy nevű lutheránus lelkészével németül beszélt a nékünk akkor még szokatlan történelmi hangulatú szász templomban, miközben elmagyarázta nekünk a céhek zászlóinak a szimbólumait. Apró megnyílvánulások, amelyek diákközelbe hozták és megszerettük.

Román tagozaton is tanított, hiszen ezen a nyelven is meg tudta védeni magát, és Bukarestben szintén állni tudta a sarat, parlamenti képviselő korában. Bizonyosak vagyunk, hogy a párhuzamos román osztályok tanulói is egyaránt jó véleményen voltak-vannak a tanításáról és az emberségéről. Három leánytestvéremet, Rózsikát, Zsókát és Margitkát nagyjából hét éven keresztül oktatta a történelemre meg a földrajzra, hol meg a közutálattal fogadott politikai gazdaságtanra. Elmaradhatatlan mutatópálcájával és makacs fejtartásával élő lexikonként járt közöttünk. Az volt az egyik karizmatikus tulajdonsága, hogy sajátos meta-nyelven és szuhajos testbeszéddel jelezte a hallgatóságának az előadott tananyag valós értékét illetve hitványságát, vagy éppenséggel a kötelező kipipálását, gyors elfelejtését és a fertőző tartalma miatti tüzrevalóságát. Volt is ezért elég baja, de nem tehetett másként, így mentette a lelkét és így nevelte túlélésre a tanítványait egy világhazug rendszerben. Ilyen kitérésekkel fűszerezte az ideológiai mócsingokat: ”magának igaza van, magának is igaza és ott a hátsó padban magának is igaza van…”

Akit bizalmába fogadott, annak olyan vicceket is továbbadott, hogy már csak a feljelentés nélküli meghallgatásáért is járt két év, hát még az elmondásáért. Osztályunk kódexébe több mint negyven viccét jegyeztük fel, persze a pártgyűléseket kifigurázó ártatlanabbak közül. Az elvtárs az ő szóhasználatában amolyan nagy szamárféleséget jelentett, amikor pedig a kengurut emlegette és tudta, hogy tudjuk a folytatását, önuralmunk teljes összeszedésével kellett visszafogjuk a kuncogást. Szép állat a kenguru, kenguru,/ Să trăiască unguru, unguru,/Hogy ez csak…. stb.,stb.
Engem 1959 meleg őszén, éspedig éppen október 6-án vesszővel vert el tekergésért a besztercei gátnál. Hermán Béla akkor tusoni unokatestvéremmel, a melegföldvári Oláh Sándorral és Oláh Pistával pisztrángot és rákot fogtunk kézzel, míg a mócsi Veres Laci a halacskákat meg is sütötte az internátusban. Este összebújtunk és kielemeztük a lebukásunk történetét. Mert az történt, hogy elszöktünk a meditációnak nevezett délutáni tanulásról, miután rájöttünk, hogy a pedagógusnak nevezett felügyelők nem tudták ellenőrizni, hogy teremhiány miatt délelőtti vagy délutáni a kötelező óralátogatásunk. Szilágyi Zoltán akkortájt vásárolt magának egy piros Jáva motorbiciklit, de nem volt hajtási engedélye és azt Fekete Zsolt vezette a városi vízerőmű tájékára, ahol a kiváncsi szemek elől elrejtve, biztonságban gyakorolhatott. Hát megláttak minket, az ötödik osztályos tanítványaikat, és nem számított, hogy napokkal korábban csodagyerekként hurcolt magával a felsős osztályokba, ahol elmondatta velem az ókori egyiptomiak történetét vagy a milétoszi hajós kalandjait. A jól irányzott csapások elviselése után gatyában menekültünk a túlpartra, ahova már nem követett, de még kiabált ezt azt. A halakat azért mégsem hagytuk, egy tarisznyában magunkkal vittük. Bizony dobogott a szívünk, de a következményektől való félelmünk hiábavaló volt. „Állat” becenevű pedagógusunknál nem jelentettek fel, így a hajlevágás, a szobafogság vagy a magaviseleti jegyünk leszállítása elmaradt.

Lehet, hogy tanáraink akkor már a saját bőrükön tapasztalták a szekus karmokat, azt hogy mit jelentett a hamis vádak alapján történő feljelentés.
A szemünk előtt zajlott le a besztercei tanári kar meghurcolása, szétszóratása, Schuller Jenő bebörtönzése. Szilágyi Zoltán valahogy megúszta, de a besztercei tanárkodásának idején 1958 és 1992 között nem egy alkalommal fenyegették vagy igyekeztek lehallgatni és csapdába csalni. A bajtársak ritkulásával sem lett gyáva, pedig a magányosság nem válhatott javára. Mégsem hagyta magát, azért is beszerezte a legtiltottabb magyar kézikönyveket, a tudásszomj élete végéig jellemezte. A következő történet ékes bizonyítéka a bátorságának és talpraesettségének, sokszor mondotta: ha rövid a kardod, told meg egy lépéssel…..
Még jóval a Benkő Béla elmenekülése előtt kereste fel tanárait a szentmátéi tanítványuk, az én Orbán János barátom, akiben mindketten a becsületes embert látták. Egyből hátravonultak a disznóólak irányába, ahol tudomásunk szerint a Gălățeanu iskolaigazgató párton kívüli malacai gömbölyödtek. Szuhaj elemében volt, előkapta a szvettere alól az 1977-ben frissen megjelent Györffy György féle: „István király és műve” című könyvet. Egy pillanatra az Orbán János kezébe nyomta, aztán megvárta, amíg Benkő Béla óvatosan besuvasztja az aktatáskájába. Rögtön hozzátette a néki olyan jól álló kötekedő stílusában, hogy: „aztán ne kérdezzétek, hogy miként szereztem, mert hamar megöregítenek…” Jól esett hallani az Orbán János beszámolóját és a nagy hírt, hogy az egyre vadabb csauseszkánus örvénylésben a tanáraink megbíznak egymásban. Később is összekötötte ezt a két derék embert a magyarságtudat ápolása, az identitásnak és a lelkiismeret szabadságának a lehetséges, egyéni védelme. Ezen a vonalon mi is hozzájuk tartoztunk.

Újősből való elmenekülésünk után, 1983 és 1989 között egy párszor ünnepi képeslappal adtam életjelt, majd , hála Istennek többször is találkoztunk, konferenciáztunk, könyveket cseréltünk 1990-től kezdve. Első beszélgetésünk 1990 januárjában a református templom előtt arról szólt, amit meglepő módon dr. Dobri János nagybátyám is felvetett Kolozsváron: vajon visszajönnek a szászok? Azt is mondta: ki tud hinni egy tévén közvetített forradalomban…..
Számos üzenetváltásunk közül néhány elismerő ajánlása ide kívánkozik az emlékek sorába, hiszen ilyenekre nemcsak a túlélés idején van szükségünk. „Kisebbségi sors és anyanyelvű oktatás Beszterce vidékén” című, Székelyudvarhelyen kiadott könyvébe ezt jegyezte 2009 febr. 23-án:”Hermán Jánosnak őszinte barátsággal, tisztelettel és szeretettel. Beszterce, 2009 febr. 23-án.”
Igazi gyöngybetűkkel ez áll a szintén Székelyudvarhelyen megjelent művében, amelynek címe: „Besztercevidék a népek és a hegyek szorításában”. A személyreszabott dedikáció igy szól: „A Nagysármásról elszármazott tősgyökeres erdélyi Hermán János tiszteletes úrnak. Hinni szeretnénk, hogy haszonnal fogja forgatni ezt a szülőföldről, az elődökről és a kortársakról szóló könyvet. Tisztelettel, Beszterce, 2006 okt. 28-án. Szilágyi Z. Volt tanára”.

Gimnáziumi mesteremnek hálásan mondok köszönetet a tőle tanultakért, helytörténeti kutatómunkájáért és a temetéséig való kitartásért a besztercei végvárban. Jelentős tanulmányai még nem eléggé közismertek, jóllehet több olyan történetet ismertetett, például az 1956-os borgóprundi antikommunista felkelési kísérletet, amelynek során feltárja az árulást, a leverést és a mai napig szándékosan elhallgatott román katonai szimpatizálás tisztázását a magyarországi 1956-os forradalommal és szabadságharccal.

Végül, a kéznél lévő levelei közül dokumentumként kettőt csakis azért idézünk, hogy atyáskodó és humoros stílusát eredetiben közvetítsük a tisztelőinek. Hogy lássuk, olvassuk, és bár csak lelkileg, de rekedtes szuggesztív hangján mégis visszahalljuk az ő szuhajos, és máris nélkülözött, ösztökélő szurkálódását. Mert igaza volt! A tollát letette, most már a maradandó írásai beszélnek helyette, emlékét pedig, mely legyen áldott, szabad lelkű diákok hordozzák szívükben. Álmaink városát ő immáron a temetőből vigyázza, hiszen mára már a temetők tétje is felerősödött. Tanári szolgálata, hittel, humorral és hűséggel megélt erdélyisége találjon követőkre!

Zwolle, 2019 aug. 19-én.

Dr.Hermán M. János – egyháztörténész, nyugalmazott lelkipásztor
.
Beszterce, 2006. nov. 5-én
Jancsikám!
Várva vártam az érettségi találkozótokat, hogy egy Neked dedikált könyvet ajándékozhassak. Tudom, egészségi okok miatt, igazoltan hiányoztál. A három könyv közül egyik a Tiéd, a másik kettő a Partiumi Keresztény Egyetem könyvtáráé.
Vigyázz az egészségedre, vigyázz magadra!
Sürgősen hagyd el a dohányzást.
Jó szórakozást kíván, Szilágyi Z.
*.
Beszterce, 2009.02.26.
Kedves János!
Ha megkésve is, küldöm a megígért könyvet. Február 2-án volt a könyvbemutató a Hálaadás otthonában, száznál is több könyvbarát jelenlétében. A könyvbemutatón a több felkért személy közül egy becsületes munkát végzett; szépen beszélt. A második – szenilis – el-elfeledte, hogy mit is mondott. Egy vérbeli kommunista nem értette meg V. Luca szerepét. Oly elvárásai voltak, amik nem illenek bele az időintervallumba. A harmadik (v.negyedik?) a nagy tömeg láttán meghátrált. Volt néhány hasbeszélő is, akinek a kezében sem járt a könyv. Mivel az idő előrehaladt, a kifogásokra nem válaszoltam. Ez van; itt tart 2009-ben a mi értelmiségünk. Meggyőződésem, hogy a „Kisebbségi sors….” jobb az előző könyvnél. Kíváncsian várom az őszinte véleményedet. Ezt írd le, meg szeretnénk jelentetni a Besztercei Híradóban! Üdv és áldás-népesség!!! Szilágyi Zoltán